Olvasandó: 2 Korinthus 7,1-6

Kedves imádkozó és olvasó Testvérek!

A Szentírás Isten ígéreteivel van tele. Pár verssel korábban pont azt mondta Isten a népének, hogy közöttük fog lakni és járni, és velük kötött szövetsége örökké tart. Ennek örülhetett volna Isten népe, de nem ezt tette, hanem szomorúság és hitetlenség volt a szívükben.

Ami bennünk van, az jön ki belőlünk. Amikor a fagerendákat és a templom kapuját pácoltuk, egy rossz mozdulat után eldőlt a festékes doboz és szétfolyt a vörös pác. Nem méz vagy nem tej, hanem pác, mert az volt a dobozban. Amivel tele van a szívünk, az jön ki belőle. Nincs olyan, hogy egy pohár üres. Amikor nincs benne semmi, ami látható, levegő akkor is van benne. Amikor valaki szerelemes, a szerelmese tölti be, amikor építkezik, a fa ára, a beton szilárdsága és a határidő szorítása tölti be a szívét.

A szent szó azt jelenti a Bibliában – teljesen mindegy, hogy ki mit mond, nekünk az az egyedüli zsinórmérték, amit Isten szava mond. A szent azt jelenti: Isten számára elkülönített. Semmi másra nem mondhatjuk azt, hogy szent. Szent ember az, aki az életét Isten számára elkülönítette. Ez nem azt jelenti, hogy nincs családja, vagy gyermeke, hanem azt, hogy a döntései meghatározója első sorban Isten szava. Mindenki más véleménye csak Istené után jöhet. Megszentelődni (1. v.) azt jelenti, hogy egyre jobban úgy akarok élni, ahogyan azt Isten erkölcsi mércéje, igéje – ez egy és ugyanaz, tanítja. Pál azt írja a korinthusi testvéreknek, hogy bár sok nyomorúságban volt, van része, mégis tele van vigasztalódással és örömmel.

Mi mivel vagyunk tele? Van, aki gondokkal, más félelmekkel, kétségekkel és keserűséggel, vagy épp saját magával! Isten viszont arra teremtett, hogy vele töltekezzünk be! Mit jelent vigasztalódni? Itt a bibliai ősi nyelvben ez a szó, szerepel: „paraklétosz”, szó szerinti fordításban: „odahívott”. Aki igazán vigasztalódni és bátorodni akar, az Jézust hívja magához. Amennyiben Ő a magunkhoz „odahívott”, akkor lassan, de biztosan rendeződnek a dolgok. Vagy abban, amiben vagyunk kapunk erőt, hogy elhordozzuk a helyzetet, embert, betegséget, megoldatlanságot. Vagyis: nem oldja meg azt, amiben azt hisszük, hogy a szabadulás azt jelenti: megadja azt, amit kérünk, de ad erőt a teher hordozásához. Megtanít könnyek között is örülni, és ad bátor szívet, a Szentlélek vigasztalása által.

A héten nagyon sok, és hosszú beszélgetésem volt. Van olyan testvérünk, aki nagyon nehéz helyzetben van testileg, lelkileg. Van akit a vizsgái nyomasztanak, mást az érettségi. Az életünkben mindig lesz teher. A Szentírás Jézust nevezi Paraklétosznak (János ev. 2,1). Hogyan lehet „odahívni” a bajunkba, örömünkbe, napjainkba, abba, ami történik velünk? Van, aki tudja már ezt, és megbeszéli a Paraklétosszal szíve állapotát, komolyan veszi Isten napi ígéretei, amit a Szentírás szövegén keresztül kap. Jézus a szeretete által vígasztal, a reménység által, amit a szívünkbe áraszt a Szentlélek által, aki adatott nekünk. Pál csordultig volt örömmel, pedig emberileg inkább szomorú volt helyzete, mint örömteli. Az apostol azonban megtanult túllátni a láthatókon, pont a sok baj által, mert minden esemény mögött hitte, és ezért „látta” az Örökkévalót, a Királyok Királyát az Uraknak Urát, a Mindenható Istent és Jézust, akit bárki „odahívhat” örömébe és a bajaiba.

Kivel vagy tele? Mivel van tele a szíved? Zúgolódással, vagy békességgel? Lehet, hogy nincs nyugalmunk, de van, lehet békességünk. Olyan, amit a világ nem tud megadni, de elvenni sem tud! Lehet a mi hitvallásunk is ez: „…minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel”.

Varga Róbert lelkipásztor