Mikor pedig reggel lőn, tanácsot tartának mind a főpapok és a nép vénei Jézus ellen, hogy őt megöljék. És megkötözvén őt, elvivék, és átadák őt Poncius Pilátusnak a helytartónak. Akkor látván Júdás, aki őt elárulá, hogy elítélték őt, megbánta dolgát, és visszavivé a harminc ezüst pénzt a főpapoknak és a véneknek, Mondván: Vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért. Azok pedig mondának: Mi közünk hozzá? Te lássad. Ő pedig eldobván az ezüst pénzeket a templomban, eltávozék; és elmenvén felakasztá magát. (Máté 27,1-5)

Amikor tévedünk, – kivel ne fordult volna már elő? – mindig kiderül, hogy mást kellet volna mondanunk, mást kellett volna tennünk, vagy máshová kellett volna mennünk. Így volt ez Júdással is. Pedig őt is Jézus választotta ki tanítványának, és mégis áruló lett belőle.

Mindez világossá teszi, hogy az önmagában, ha valaki ismeri Jézus Krisztust, még nem jelenti azt, hogy hisz is benne. Júdás ismerte Jézust, de nem hitt Jézusban. A kettő nagy különbséget jelent.

Júdás eladott mindent, amit lehetett, meglopta a társait, és a végén eladta a Mesterét is. Nem ez volt azonban a fő baj, hanem az, hogy miközben bűnbánat ébredt a szívében, azzal nem jó helyre ment. A nagytanács csak azt mondhatta Judásnak amit mondott: ” Mi közünk hozzá? “. Te elárultad Jézust 30 ezüstért, mi kifizettünk, itt már nincs mit tenni!

Mindig így van ez, csak a bűn elkövetéséig tartanak össze a cinkosok, és a legtöbbször valakit mindig a bajban hagynak. Pedig Jézus várta Júdást is. Ő szerette az övéit mindvégig – ezt olvassuk, és Júdás is az Övé, Jézusé volt.

Júdásnak azonban nem Jézus kellett, hanem csak az, amit Jézustól kaphatott. Amikor valakinek nem Jézus, az Ő követése kell, hanem csak valami kell az Istentől, azután, ha azt esetleg megkapta, többet feléje sem néz, az a legtöbbször úgy jár mint Júdás. Aki nem igazi Krisztus követő, az mindig Krisztus elárulója lesz.

Júdás meghalt, és Jézus is meghalt. Júdás a maga bűne miatt, Jézus Júdás és a mi bűneink miatt. Nála keresd a bocsánatot!

Varga Róbert lelkipásztor